Volt nekem egy nagyapám, aki nagyon szeretett engem. Sosem felejtette el a születésnapomat, még akkor sem, amikor a szüleim már elváltak. Nagyon régen nincs velünk fizikailag evilágban, de a szívem csücskében ott lapul a szeme csillogása, a meleg öllelése és az a szeretet, amelyet csak egy nagyapa tud átadni.

Nem régen édesanyámtól nagy kincset kaptam: egy boroshordót, amely a nagyapámé volt és így most már az enyém. Elég kopottas állapotban volt, mert már nem használták. Csak egy kis tisztítás, ápolás és festék kellett, hogy új helyére kerüljön. Az az egy pár óra, amelyet a hordóval töltöttem, olyan dolgokat idézett meg bennem, amelyre már rég nem emlékeztem.

A hordó mosása, festése közben velem volt a Szabó nagyapám, halottam bölcs mondatait, láttam gyönyörű fehér hajfürtjeit, a csillogó bogárszemeit, amelyet örököltem tőle. Eszembe jutott, ahogyan március elsején biciklijével kezében egy szál rózsával megállt az ajtónk előtt és csak annyit mondott: Hozzád jöttem kisunokám. 

Nem lehettem vele az utolsó perceiben, de éreztem mikor itt hagyta e földet és remélem tudta, hogy mennyire szerettem és tiszteltem. Ez a hordó fog minden nap emlékeztetni arra, hogy milyen boldog unoka voltam, amikor a a nagy karjaiban eltűnhettem.

Íme a munka és a hordó:

Nagyapám öröksége